2010. február 5., péntek

Fegyverek

Szeretek fegyvermásolatokat csinálni...
Igyekszem az alkatrészeket készre kovácsolni, hogy minél kevesebbet kelljen reszelgetni. Nagy kihívást érzek egyes alkatrészek elkészítésében.

Misericordia tőr, XV. század

Lapdamaszt penge, szilvafa markolat sodrony díszítéssel.
Teljes hossz: 270mm


Fűzőáras vadásztőr /ún.: Génuai kés/ XVII. század

Különleges damaszkuszi acélpenge, csavart markolattal.
Teljes hossz: 370mm



Tárcsás markolatú tőr XIV. század



Vastag, erőteljes "T" keresztmetszetű acélpenge, acél markolattal. A markolaton poncolt, vésett díszítés.
Teljes hossz: 380mm



2010. január 25., hétfő

Kísérlet...


Egyszer, múzeumi anyagok között találkoztam egy érdekes lelettel, egy római vagy kora középkori kisollóval. Az eredeti bronzból készült, de biztos, hogy acélból is csináltak hasonlót.
Elég sokáig gondolkodtam, hogy lenne célszerű megcsinálni, végül sokadik próbálkozásra, egy használható darab is készült. A folyamat végére kiforrta magát a forma, a méretek és a megfelelő acél alapanyag is.

2010. január 5., kedd

Végre, egy zár, amire volt elég idő...




Történt egyszer, hogy készíteni kellett egy zárat, egy tabernaculum ajtóra. Csak az ajtó vastagsága volt megadva, illetve azt kötötték ki, hogy stílusában harmonizáljon a szentségtartóval.
Az első olyan zár volt, amit teljesen szabadon szerkeszthettem, és felület kialakítást is rám bízták. Mivel nem volt időkorlát, így nyugodtan elvacakolhattam a részletekkel. Igyekeztem minden részletet a legautentikusabban kialakítani. Így az elemeket készrekovácsoltam, a sarkos hajtás tényleg sarkos és derékszög, már reszelés előtt is, és a hagyományoknak megfelelően szálra reszeltem a felületeket, mint az eredeti darabokon.
A zár szerkezete nagyon egyszerű, de minden alkatrész kézzel készült, nekem ezért nagyon fontos darab.


Harangok

Hosszú idő óta izgatta a fantáziámat, egy harangkonzol elkészítése. Azonban a legtöbb ötletem nagyon kiforratlan formákba torkollott, hiszen legtöbbször nem parancsszóra "csókol a múzsa".
Egy tavaszi hajnalon, békésen SlipKnot-ot hallgatok a zötykölődő villamoson, és hirtelen bevillannak a konzol részletei: először csak egy sarokhajtás, egy szegecskötés és szinte fel sem fogva a folyamatot, a fejemben már össze is állt a kész terv. Amint beértem a műhelybe persze rögtön nekiláttam, és elkészítettem. Amint összeállítottam, már láttam, hogy kicsit sok. Olyan volt mint egy mondat amelyben hemzsegnek a jelzők: túl van magyarázva.





A második konzol már egyszerűbb vonalvezetéssel készült, megtartva az eredeti ötlet jellegét. Szerintem jobban sikerült. A történet vége az, hogy ez a harangkonzol a Szentendrei Skanzenben 2009-ben megrendezett IX. Nemzetközi Kovácstalálkozó kiállítás 3. helyezettje lett.



2009. október 11., vasárnap

Egy rózsa története...


Utóbbi időben divat lett rózsát készíteni. Ezek legtöbbje darabos, kicsit elnagyolt. Ezt a hibát elkerülendő eddig próbáltam magam távol tartani az ilyen vállalkozástól. Kicsit "giccsesnek" találtam a kovácsolt vas rózsát, mert szerintem a vas nem elég könnyed egy naturalizált virág elkészítéséhez. Vasból csak stilizált növényeket szeretek csinálni.
Mégis szerettem volna a kedvesem születésnapjára egy rózsát készíteni így hamar kézenfekvővé vált, hogy rézből csinálom meg.



Sokat fotóztam különböző növényeket, virágokat, illetve azok részleteit, hogy pontosan megismerjem az elkészíteni kívánt virágot. Ezek a képek sokat segítettek a növény részeinek síkba fejtésekor.



Az alapos előkészületek után nem okozott problémát az elemek elkészítése, nagyon élveztem a munkát. Sok ponton így is esetleges, a munkafolyamatban mégis kézenfekvő volt a dolgok folyása, így lett cakkos a levél széle is.
Az egyes elemeket ezüsttel forrasztottam össze, majd savval tisztítottam meg a felületet. A rózsát lepatináztam, majd a felületét futóolajjal védtem le.
Előzetes fenntartásaim ellenére nagyon élveztem a munkát, mert ez egy személyre szabott ajándék.

2009. augusztus 3., hétfő

Jungfer Gyula tervei nyomán...


A vései kovácstalálkozóról hazafelé vezető úton, a Mesterem említést tett egy rám váró feladatról. Szűkszavúan csak annyit mondott, hogy egy újabb Jungfer munkát kell kiegészíteni, az Iparművészeti Múzeum számára. A változatosság kedvéért ez is egy csillár. Az utóbbi időben sok lámpa és csillár kiegészítést gyártottunk, gondoltam ez a mostani is valami egyszerűbb levélke vagy hasonló dolog.
Hát nem az volt!











Mikor a műhelyben megláttam miről van szó, egyből jobban kezdett dobogni a szívem. Sajnos nem láttam az egész csillárt, csak egy darabját, ami egy vasból kovácsolt, erősen stilizált sárkány.
Az alkatrésznek két nézeti oldala van, ami jóval bonyolultabbá teszi a tárgyat. A sárkány teste sík mélyen poncolt, erezett felülettel. A törzshöz két oldalról, egy-egy igen gazdagon díszített tollas szárny kapcsolódik. A sárkány farka, illetve szárnyainak vége egy-egy hasított kosszarv csigában végződik.













Kicsit izgatottan vettem kézbe a tárgyat. Hosszú percekig némán figyeltem a sárkányt. Csak forgattam, értelmeztem a részleteket, próbáltam kitalálni hogyan készült. Ebben fontos támpontot adott a felületen megmaradt és még értelmezhető szerszámnyom, valamint az anyagszerkezetben beállt változások nyoma, a helyenként repedésnek tűnő gyűrődések.

Szerencsére aznap egyedül kezdtem dolgozni, így senki sem zavart meg abban, hogy teljesen ráhangolódjak a tárgyra.
Elkezdtem méregetni az anyagvastagságokat, kiválasztottam a megfelelő nyersanyagot.
Igyekeztem alaposan végig gondolni, hogy milyen lépésekkel alakítom ki a testet.
Nagyon fontos az alakítási sorrend, a műveletsor, hogy kovácsolás közben melyik munkafolyamat melyiket követi, hogy mit visel még el az anyag.
Mivel szerettem volna közel készre kovácsolni a sárkány testét így nagyon gondosan ki kellett számítani az anyagszükségletet, azt hogy alakítás közben mennyit nyúlik a vas, hogy a behúzások és hajtások mentén ne változzon jelentősen a keresztmetszet, igazodjon az eredeti darabhoz.

Munka közben próbáltam kizárni a külvilágot, úgy éreztem, hogy "értem" a tárgyat. Mikor komótosan begyújtottam a tüzet, a füst és a nyirkos koksz illata megnyugtatott, ellazított, egy csapásra kiürültek a fejemből a zavaró gondolatok. A lépések, az alakítás sorrendje kézenfekvőnek tűnt, nem éreztem görcsösnek a munkát.
Mikor elkészültem a sárkány testével, csak azt éreztem, hogy szakad rólam a víz, de mégis frissebbnek éreztem magam, mint mikor nekiálltam dolgozni.
A munka többi része igazából rutin feladatnak számít, így gyorsan elkészültek a kosszarv csigák, a megfelelő méretben.


A szárnyak nem kovácsolva készültek. Miután az eredeti méreteit levettem, síkba fejtettem a formát gondosan kiszámítva az érhúzások és domborítások okozta méretváltozásokat. 2mm vastag vaslemezből hidegvágókkal csapkodtam ki az alapformát, majd finoman reszelővel távolítottam el a sorját.

Az erezéshez speciális formájú szerszámokat kellett gyártani, hogy az eredetinek megfelelő hatást érjük el a felületeken. A nap végére elkészült a sárkány teste a két csigával illetve az egyik szárny.

A következő napra maradt a másik szárny (a tükörképe az elsőnek) és a darabok összeállítása. Zökkenő mentesen folyt a munka, nem ütköztem váratlan akadályokba. Az eredeti tárgyon rézzel forrasztott illesztések vannak, így mi is ezen a módon rögzítettük a csigákat, ám a szárnyak felerősítése komoly fejtörést okozott, mivel nem volt látható nyoma. Így hát újból leültem és csak vizsgálgatni kezdtem a sárkányt. Mintegy 20-25 perc elteltével nem látni inkább csak érezni véltem két apró szegecs jelenlétét. Olyan volt, mint mikor álomból ébred az ember - egycsapásra egyértelművé vált minden. Olyan kiválóan gravírozták a szegecsek felületét, hogy tökéletesen beleolvadt a szárny textúrájába. Némi korróziónak tűnő foltocska vezetett csak a nyomukra.

Ezután gyorsan összeállt a sárkányunk, de azt tényleg sajnálom, hogy nem láthattam eredeti környezetében a csillár részeként.
Komoly szakmai kihívást láttam ebben a munkában. Valószínűleg egyszerűbb és gyorsabb lett volna kivágni a testet egy egyszerű lemezből, de nem vitt rá a lélek, mert ennél jobban tisztelem az elődök munkáit.

2009. július 29., szerda

Kovács találkozó Vése

Kedvesem, élménybeszámolóját teszem közzé..


Vése... Kovács találkozó...
gyerek korom óta csodálom a kézműveseket..., minden kézműves, kézi munkát.
A kézműves találkozókon és vásárokon, nem tudnék különbséget tenni a csipkeverő asszony fürge, gyors mozdulatai vagy a mézeskalács sütő cirkalmas mintái között, se a papír merítő tapasztalt mozdulatai, és a kosár fonók egyszerűnek tűnő de annál nehezebb munkája között.
De a kovácsok mind közül azok, akik mindig lenyűgöztek.
Talán azért is, mert egy varázslat, egy mágia amit ők művelnek.
A fémet, mi oly ridegnek, keménynek és alakíthatatlannak tűnik, játszi könnyedséggel formálják.
Csengő, messziről daloló üllőn formálják az izzó vasat, akár egy különös dallamot játszanának ritmusra, miközben az izzó fém formálódik, alakul.
Tátott szájjal álltam a legegyszerűbb patkók készítésénél..., hosszan figyeltem a gyors és ügyes mozdulatokat.
Most, Kedvesemnek hála, volt módom megismerni ennek a csodálatos szakmának egy szeletét.
Rabul ejtett...
A napot a kovács tüzek mellett töltöttük. Nem azért maradtam a fa oszlopoknak támaszkodva, kezemben fényképező géppel, mert Kedves mellettem állt... hanem, mert nem tudtam mást tenni. Csak figyeltem miként alakul át egy fémdarab - ami először csak egy rúd - egy rozsává, kapává vagy kocsi szerelékké. Pillantok..., gyors és gyakorlott fogásokkal alakítják az izzó fémet.
Alig győztem a fényképező gép mögül kitekinteni, és csak ámulni.. próbáltam volna megörökíteni, megfogni a megfoghatatlan pillanatokat, hogy ne csak magamba vigyem haza az élményt, de nem lehet, ezt nem lehet..., az izzó vas látványát, a tüzek melegét, az üllők hangját...
A koksz szagát, a mindent átható időtlenséget, azt az igazán megfoghatatlan érzést ami hatalmába kerít, mikor látod, az őszhajú mester embert dolgozni, ahogy görnyedő háttal, fiatalos lendülettel üti a vasat. Az arca felderül, kivirágzik, észre sem veszi ha kezén sebet ejtett, mert máshol jár belül..., a tűzben izzó vas fölött elmerengő, tekintetet... Férfi nem néz így szerelmére, ahogy ők tekintenek az izzó fémre...
A finom kis szólások, megjegyzések, mosolyt fakasztó beszólogatások..., amelyek néha női füleknek már piromkodtatók, de élettől és jókedvtől duzzadó történetek, megjegyzések..., az a mindent átható tisztelet, egymás és a munka iránt- mindeközben.
Egy olyan nyelvet beszélnek, mit kívül álló nem ért... Értik egymás mozdulatait... értik egymás legfinomabb jelzéseit.
Mikor a kovács és a ráverő segéd, együtt dolgoznak, összhangban, ritmust ütve, amit csak ők hallanak látnak éreznek igazán... zenél az üllő, hajlik a vas... kerekedik formálódik a fém... minden mozdulattal, minden ütéssel egyre közelebb kerülve ahhoz a formához, amit megálmodtak neki, meghazudtolva a fizikát és a képzeletet.
Az öreg mesterek tekintetét, ahogy egymásra és a munkákra tekintenek, a gyermeki pajkos viccelődéseket, egymással...
A pillanatokat, mikor egy mester odajön és csak pár mondatában, több információt és szakmai tapasztalatot sűrít, mint ami könyvekben megfogalmazható lenne, ahogy fortélyokat, fogásokat leshet el az avatott szem..., csak csendesen figyelni kell...
Mert a mesterek megmutatják, szakmájuk csínját-bínját. Gyermeki csodálattal kuporodtam meg, egy egy ponton, hogy minél többet lássak és figyeljem ezt a világot.
Néha a legegyszerűbbnek tűnő tárgy elkészítése is, mekkora munkával, és szakmai hozzáértéssel készül...

Köztük megragadt az idő, igazi férfiak és mester emberek, kik tisztelik egymást...
Büszkék a kézi munka adata örömre és végtelenül szerények...

Igaz emberi történetek. Az arcok a mozdulatok..
Egy nagy szerető és egymást tisztelő család, ahol mindenkinek megvan a maga helye.
Figyeltem hogy a mesterek oda-oda jöttek Kedveshez, bájos férfias sztorikat, vagy csak családi történeteket mesélve, néha pajkos megjegyzések, néha féltő atyai szavakkal...
Érezhető köztük a mester mesterként van kezelve,
...a tisztelet...
Engem elfogadtak, nem tudom minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést.. minek köszönhetem, hogy asztalukhoz fogadtak, kedves szavakkal és nagy szeretetükkel körbe vontak...
Olyanok voltak akár egy nagy család , hirtelen Misi oldalán állva sok féltő nagypapát és pajkos ifjonti kacérsággal megáldott férfit láttam, kik nagy szeretettel és tisztelttel tekintenek Misire. Neki gratuláltak, hozzám nekem annyira nem..., de ez afféle kovács humor...
Örök ifjak maradnak, a kor nem fog rajtuk..
Testüket a munka edzette, meggörnyedt hátuk, érdes kezük, kortól és munkától barázdált arcuk, mégis ifjú fiatalos szívet takar... Csillog a szemük ha izzó vasat látnak, a szívük, az üllő és kalapácsok ritmusára dobban.. a humoruk és történeteik felejthetetlenek, mindaz a hangulat mi körbe lengi őket- a kortalan időt zárták volna maguk közé, hosszú hallgató csendes percek, mikor egymásra tekintve is értik egymást. Igazi férfiak, kik büszkék munkájukra, hajlott görnyed hátukra, munkától edzett testükre és lelkükre, olyanok akár az anyag amivel dolgoznak..., ridegnek keménynek tűnnek és azok is ha kell, erősek, stabilak, hajlíthatatlanok... Mégis ha tűz éri őket hevülnek, lágyulnak, kedvesekké és hihetetlenül galamb lelkűekké válnak. Ezt az arcukat azoknak tartogatják kiket szívükbe zárnak... Nagyon jó érzés köztük ülni, megbújni Kedves karoló karjában, és csak hallgatni őket..., figyelni miként beszélnek, miként tekintenek egymásra. Néha a tekinteteikbe többet zárnak mint a szavaikba. Életek és élet történeteket rejtenek...
Remélem lesz aki tovább viszi a mesterséget, tovább meséli történeteiket, és mindez a csodálatos világ nem hullik romjaiba, és nem vesződik a feledés homályába...
Nagyon boldoggá tettek, hogy elfogadtak és nézhettem naphosszat munkájukat. Alig várom, a következő találkozót, már-már gyermeki örömmel számolgatom a napok múlását.
Nekem ez nagy öröm..., mikor én jártam szakközépbe ugyan így csodáltam és tiszteltem a mestereimet, és nagy kitüntetésnek éreztem ha együtt kávézhattam velük, ha hallgathattam történeteiket, ha figyelhettem, trükkös ügyes mozdulataikat..., talán ezért érzem közelinek ezt a világot magamhoz...



Fotók: Dalma

Életképek:....